Három elképzelés van ezzel a kifejezéssel kapcsolatban.

• Az egyik, hogy Jézus pusztán egy zsidó közmondást idézett.
• A másik elgondolás azon a tényen alapszik, hogy egyes kéziratokban a ‘kamelon’ = teve helyett a ‘kamilon’ szó áll, ami viszont kötelet jelent.
• A harmadik, hogy létezett Jeruzsálemben egy nagyon szűk kapu, amin a teve csak úgy tudott átmenni, ha minden terhet levettek róla.

Ki-ki válasszon kedvtelése szerint!

Ha érdekesebb magyarázatot szeretnél, nézd meg a videót!

Az idő fogalma a bibliai gondolkodásban

A Biblia nem csupán múló percekről és évekről beszél, amikor az időt említi.
A bibliai gondolkodásban az időnek lelki jelentősége is van.
Az Újszövetség két különböző görög szót használ az időre.

Kronosz

A kronosz az egymás után haladó, mérhető idő.
Napok, hónapok, évek folyama. Az élet hétköznapi ritmusa.
Ez az az idő, amelyben élünk, dolgozunk, várunk, növekszünk.
Sokszor úgy tűnik, hogy semmi különös nem történik —
mégis ezek a csendes időszakok készítenek elő bennünk valamit.

Kairosz

A kairosz azonban több egyszerű időpontnál.
Jelentése: megfelelő idő, kijelölt pillanat, döntő alkalom.

A Biblia olyan pillanatként beszél róla, amikor valami különleges történik. Amikor Isten megszólít. Amikor dönteni kell. Amikor egy ajtó megnyílik előttünk — de talán csak rövid időre.

Isten nem csak az években van jelen, hanem bizonyos pillanatokban különösen közel jön hozzánk.
Mindannyian átéltünk már olyan pillanatot, amikor utólag tudtuk: „ott valami fontos történt… és dönthettem volna másképp is.”

Vannak dolgok, amelyeket nem lehet bármikor megtenni.
Van ideje a kimondott szónak.
Az elindulásnak.
A megbocsátásnak.
A segítségnyújtásnak.
Az engedelmességnek.

Néha csak egy halk belső indítás, amelyről mélyen belül érezzük: „most kell megtennem”.

Ezért hív a Biblia arra, hogy figyelő szívvel éljünk.
Mert vannak pillanatok, amelyek nem ismételhetők meg ugyanúgy.
És néha egyetlen engedelmes döntés az egész életünk irányát megváltoztathatja.

Lehet, hogy Isten új lehetőséget ad — de az már egy másik pillanat, más körülmények között, más következményekkel.
Mint amikor egy ajtó bezárul, de később kinyílik egy másik.

Talán ezért van egyszerre vigasztalás és komolyság ebben a kérdésben.
A vigasztalás az, hogy Isten irgalma nagyobb a mulasztásainknál.
A komolyság pedig az, hogy bizonyos pillanatok valóban különlegesek.

Csodák az ókor világában*

Csodákról nem csupán a keresztény irodalom beszél. A ránk maradt írásos bizonyítékokból tudjuk, hogy pogány környezetben is ismert jelenség volt a csoda.

A görögországi Epidauroszban például Aszklépiosz szentélye híres gyógyító hely volt, melyet messze földről látogattak az emberek. A hatalmas templomban papok, orvosok és ápolók gondoskodtak a betegek ellátásáról. Feliratok és fogadalmi táblák igazolják, hogy sokan valóban meggyógyultak. A helyet a mai zarándok helyekhez lehetne hasonlítani.

A kereszténység elterjedése után – egészen az V. századig – az epidauroszi templom keresztény gyógyító központként működött tovább.

Azonban nem csupán helyekhez, hanem neves személyekhez is fűződnek olyan elbeszélések, melyek csodás eseményekről számolnak be.

Philosztratosz görög író Apollóniuszról írt életrajzában beszámol arról, hogy a filozófus megdöbbentő csodákkal támasztotta alá tanítását.

A római történetírók csodatevő császárokról tudósítanak.

A zsidó Talmudban (= Törvény magyarázat) csodatevő rabbikról olvashatunk.

Háromféleképpen osztályozhatjuk az elbeszélt csodatörténeteket.

1. Az istenek szentélyeinél történt csodák

Nem csak Epidauroszban, hanem Athénben, Pergamonban és Rómában is voltak olyan szentélyek, melyeket tömegek látogattak a gyógyulás reményében. Süketek, vakok, bénák, különféle betegségben szenvedők keresték fel ezeket a helyeket. Minden gyógyulás újabb és újabb zarándokokat vonzott.

A szentély többnyire hatalmas épület volt, ide vitték be a betegeket, itt mutatták be a kérő és a hálaadó áldozatokat is.

2. Mágiával létrehozott csodák

A mágusok és varázslók általában semmilyen vallási közösséghez nem tartoztak, egyetlen intézménynek sem voltak tagjai. Titokban dolgoztak, hírüket szájról szájra adták tovább az emberek. Azok keresték fel őket, akik személyes problémáik megoldását remélték a mágia tudományától. Pl.: rontás levétele, jövendő mondás, szerelmi kötés, gyógyulás.

Josephus Flavius zsidó történetíró (Kr.u. I sz.) számol be egy Eleázár nevű férfiról, aki mágikus szertartásai során ördögöket űzött ki a megszállottakból.

A mágia tudománya lehetővé tette, hogy a varázsló a maga szolgálatába állítsa a természetfeletti világ erőit.

3. Karizmatikus személyek csodái

Az ókorban is találkozunk olyan emberekkel, akik új tanok, új eszmék hirdetése révén váltak ismertté. A mágusokkal szemben ők a nyilvánosságot keresték, hiszen az volt a céljuk, hogy híveket, követőket toborozzanak. Tanításukat csodákkal és jelekkel igazolták.

Talán legismertebb közülük a kisázsiai Apollóniosz, aki végigjárta az akkor ismert világot. Követőit aszketikus életmódra oktatta, betegeket gyógyított, ördögöket űzött ki, és halottakat támasztott fel.

Szót kell ejtenünk a prófétákról is, akik gondolkodásban a legközelebb álltak Jézushoz. Olyan zsidó férfiak voltak, akik a római birodalom bukásáról, Izrael szabadulásáról jövendöltek. Az Apostolok Cselekedeteiben (5,36) olvashatunk Teudásról, akit lázító tanítása miatt a rómaiak megöltek, követőit pedig szétszórták.

Az evangéliumok csoda elbeszélései

Szembeötlő a hasonlóság Jézus, és a karizmatikus személyek küldetéstudata, illetve magatartása között. Van azonban valami, ami egészen más értelmet nyer!

Jézus: minden tettével Isten Országát teszi jelenvalóvá itt a földön! Tanítása és cselekedetei az örök életben való részesedés hitét és reményét ültetik el az ember szívében. „Isten országa közöttetek van.” – tehát elérhető és megtapasztalható közelségben.

Hatalmas különbség az is, hogy Jézus csodái nem csupán a test gyógyulását célozzák, hanem a lélek, vagyis az egész személyiség helyreállítását is.

Amikor Jézus gyógyít, dinamikus erővel bíró új életet teremt!

——————————-

• Evangélium-magyarázatok III. rész: Csodák Dr. Tarjányi Béla könyve alapján. Szent Jeromos Bibliatársulat Bp. 1998

Emberfia

Emberfia, azaz: ‘ben adam’. Hebraizmus, vagyis jellemzően héber kifejezés, amit gyakran használ a Biblia. Jelentése: gyenge kis lény. Az emberiség fia. Ádám fia.

A fogalom kiemeli a földi halandó törékenységét és kicsinységét.

Bár az ember Isten előtt csak egy lehelet, Isten mégis a teremtés urává teszi, és elhalmozza ajándékaival.

Az Ószövetségben

Ezekiel prófétát 87-szer szólítja így Isten, annak érzékeltetésére, hogy milyen kicsi is a Magasságbelihez viszonyítva.

A zsoltárok könyvében néha a királyra, néha pedig az emberiség, vagy a zsidó nép körülírására használják a szót.

Dániel próféta látomásában az Emberfia égi lény, aki minden hatalmat és méltóságot megkap. Az ég felhőin érkezik Istenhez, aki királyságot ad neki, hogy legyőzze a négy vadállatot.

/Dániel leírását valószínűleg keleti, ill. kánaáni mitológiai elemek is befolyásolták, melyekben szintén megtalálható az égi király fogalma, aki a világ ura lesz./

A zsidó hagyományban

A Dániel könyvénél későbbi zsidó iratok is írnak az Emberfiáról, mégpedig természetfeletti vonásait hangsúlyozva. Isten jobbján ül, birtokában van az igazság, ami szerint az idők végén ítélkezni fog. Dicsőségben jelenik meg, bosszút áll az igazakért… ám szó sincs szenvedéséről!

Az Újszövetségben

Az ‘Emberfia’ kifejezést csak Jézus használja, mégpedig önmagára vonatkoztatva, és kizárólag a feltámadás előtt. Kijelentései két csoportra oszthatók.

Az egyikben az Emberfiának hatalma van:

– a bűnök bocsánatára,
– arra, hogy ura legyen a szombatnak,
– hogy Atyja dicsőségében, felhőkön jöjjön el,
– az Atya jobbján üljön.

A másikban az Emberfia szenved és gyalázat éri:

– nincs hol lehajtania a fejét,
– sokat kell szenvednie,
– azért jött, hogy szolgáljon, és váltságul adja életét.

Az Emberfia elleni bűnök bocsánatot nyernek. Tanítványai az Emberfiáért szenvedni fognak.

Sok szentírás-magyarázó úgy gondolja, hogy Jézus tudatosan alkalmazta magára a dánieli apokaliptikus látomás ‘Emberfia’ kifejezését. Mások szerint a név használatával az volt a szándéka, hogy törékenységét és sebezhetőségét összefüggésbe hozza égi eredetével és természetfeletti tulajdonságaival.

Frigyláda

Amikor a zsidók kimenekültek Egyiptomból, és a pusztában vándoroltak új hazájuk felé (I. e. 1200 körül), Mózes két kőtáblára véste azokat a parancsokat, melyeket Istentől kapott a Sínai hegyen.

Hogy a két kőtábla biztonságban legyen, és Izrael fiai sohase feledkezzenek meg az Istennel kötött szövetségről, a két táblát egy ládába helyezte. Ezt a ládát hívjuk frigyládának, vagy a szövetség ládájának.

A láda akácfából készült, a fát pedig kívül-belül színarannyal borították. Fedele tiszta aranyból volt, rajta – szintén aranyból öntve – két kerub térdelt. Egyik szárnyukat a láda fölé terjesztették, másikkal /az alázat jeleként/ önmagukat takarták be. 

A pusztai vándorlás során a frigyládának külön őrzői voltak, akik – Isten jelenlétének szimbólumaként – a ládát és benne a két kőtáblát a nép előtt hordozták. Ha megálltak, a ládát a szent sátorban helyezték el, ahol a papok a szertartásokat végezték.

A honfoglalás után bírák vezették a népet. Az ő idejükben a láda a Szamariában levő Siló városában állt, mely 200 éven keresztül a fiatal zsidó állam szellemi központja volt.

A Bibliából tudjuk, hogy ebben az időben a zsidók sok csatát vívtak a szomszédos népekkel. A filiszteusok elleni háború alkalmával – a nép kívánságára – a ládát a táborba vitték, hogy segítse a harcosokat.

A filiszteusok azonban megverték az izraelitákat, a ládát pedig elrabolták tőlük. Asdódban, Dágon istenség templomában állították fel.

De a láda nem hozott szerencsét rájuk, mert nem sokkal az elhelyezése után súlyos dögvész ütött ki a városban. Mivel a tragédiát a ládában lakozó idegen istenségnek tulajdonították, habozás nélkül visszaküldték azt az izraelitáknak.

Ettől kezdve a zsidók a ládát először Bét-Semesben, majd Kirjat Jearimban, végül Giboában őrizték.

A királyság megalapítása után a második király, Dávid, a frigyládát Jeruzsálembe vitette. (I. e. 1000 körül.) Amikor fia, Salamon megépítette a templomot, a ládát a templom legbelső helyiségében, a Szentek Szentjében helyezték el. Ide csak a főpap léphetett be, mégpedig évente egyszer, engesztelés napján.

Ez volt a frigyláda végleges helye I. e. 587-ig, amikor is Babilon megtámadta Izraelt, kifosztotta és lerombolta a várost, ill. a templomot.

A frigyláda története itt véget ér.

A Makkabeusok könyvében még olvashatunk róla, mert a könyv írója azt állítja, hogy a ládát Jeremiás próféta a templom pusztulása előtt elrejtette.

A Jelenések könyve szerint a frigyláda az égbe, Isten örök templomába került, ahol a végső időben láthatóvá válik. (Jel 11,19)

Gyehenna – egy völgy, melyből az örök tűz jelképe lett

A „gyehenna” szó eredetileg valós helyet jelölt: a Jeruzsálemtől délnyugatra fekvő Hinnom völgyét (héberül: Ge-Hinnom).

Ez a völgy a zsidó történelem egyik legsötétebb emlékét hordozza.

Eredetileg a pogány Moloch kultusz színhelye volt, ahol gyermekeket áldoztak Baal és Moloch tiszteletére.

Volt egy külön helyszín, a Tófet, ahol az áldozati oltárok álltak.
Ez lehetett az a rész, ahol a gyermekáldozatokat bemutatták.
A szó jelentése valószínűleg „égetőhely” vagy „tűzhely”, de egyes magyarázatok szerint dobokat (toph) vertek, hogy elnyomják a gyermekek kiáltásait.

Hogyan történhetett mindez, hiszen Izraelben már az egyistenhit volt jelen?

Egyrészt a hit gyakorlata nem volt egységes.
Izrael vallása sokszor keveredett az őslakos népek – különösen a kánaániták – kultuszaival. Ezért jelenhetett meg a Moloch- és a Baal-kultusz is Jeruzsálem közelében.

Másrészt Júda királysága folyamatos kapcsolatban állt a környező népekkel – Asszíria, Babilon – és a politikai szövetségek vallási hatásokat is hoztak magukkal.
Így a Hinnom völgye „megmaradt” egyfajta sötét kultuszhelynek.

A vallási életet döntően befolyásolta a király személye is. A Biblia szerint egyes hitehagyott királyok – például Aház és Manasse – maguk is részt vettek pogány áldozati szertartásokban. Ez azt jelentette, hogy saját gyermekeiket ajánlották fel idegen istenségeknek.

A Biblia így ír erről:
Aház „fiát is átvezette a tűzön” (2Kir 16,3)
Manassé „átvitte fiát a tűzön a Hinnom völgyében” (2Krón 33,6)
A „tűzön való átvitel” vagy „átvezetés” kifejezés sajnos nem egy jelképes rituálét, hanem a valóságban elkövetett gyermekáldozatot jelentette.

Később Jozija király (Kr. e. 640–609) határozottan fellépett a bálványimádás ellen.
Tisztátalanná tette a völgyben lévő Tófet áldozati helyét:
– odahordatta a város szemetét
– és az állati tetemeket,
hogy alkalmatlanná tegye a vallási rítusokra.
Így senki nem mutathatott be többé gyermekáldozatot Molochnak.

Izrael hitében a pogány istenek imádata az egyik legsúlyosabb bűnnek számított:
– teljes szembefordulás Istennel
– és az élet szentségének megtagadása.

Ezért a király nemcsak a völgyben, hanem a Templomban és Jeruzsálem környékén is minden idegen istenség oltárát és szobrát leromboltatta, porrá zúzta, és a port a Kidron-patakba szóratta.

Megszüntette a vidéki szentélyeket, és a jeruzsálemi Templomot tette meg az egyetlen törvényes imádati helynek, hogy ellenőrizni tudja a vallási gyakorlatot.

Ezekkel a lépésekkel sikerült – legalábbis az ő uralkodása alatt – teljesen kiszorítania a Moloch-kultuszt a zsidó vallási életből.

A próféták is beszéltek erről a völgyről.
Jeremiás „az öldöklés völgyének” nevezte, és megjövendölte, hogy olyan pusztulás jön az országra, hogy nem lesz elég hely a temetésre.
Ez be is következett, amikor Nebukadnezár Kr. e. 587-ben elfoglalta Jeruzsálemet.

Izajás még mélyebb jelentést ad a képnek: a végső ítélet helyeként utal rá, ahol a gonoszság következménye elkerülhetetlen.

Jézus korában a hely szemétlerakóként működött.
A felhalmozott szemét megsemmisítése és a fertőzések elkerülése végett a völgyben folyamatosan égett a tűz.
A romlás és az enyészet képe így mélyen belevésődött az emberek gondolkodásába.

A gyehenna (= pokol) jelentése nem egyik napról a másikra alakult ki.
Kezdetben
– konkrét földrajzi helyet jelölt
– később az isteni ítélet képe lett
– végül pedig a végső büntetés szimbóluma.

Amikor Jézus a „gyehenna tüzéről” beszélt, hallgatósága pontosan tudta, mire utal.
Nem pusztán egy hely volt, hanem egy súlyos jelentéssel terhelt kép:
– egy megátkozott múlt emléke
– az ítélet valósága
– és a pusztulás véglegessége.

A Gyehenna egy létező, látványos és igen visszataszító hely volt, ami tökéletes metaforát nyújtott a „pokol” fogalmához.

Így lett Hinnom völgye az „örök tűz” jelképévé.

Amikor a zsidó férfiak imádkoztak, akkor egy bőrszíjat tettek a homlokukra és ugyanilyen bőrszíjat tekertek a bal kezükre is.
A bőrszíjra egy kis doboz volt erősítve, benne a következő írással:
„Legyen ez jelként a kezeden,
és emlékeztető jelzés a szemeid között.
Mert erős kézzel hozott ki az Úr Egyiptomból.”
Kiv 13,16
Minden egyes alkalommal, amikor ezt az imaszíjat feltekerték a kezükre, így imádkoztak: 

„Eljegyezlek magamnak örökre,

eljegyezlek igazsággal és törvénnyel,

jósággal és szeretettel,

eljegyezlek magamnak hűséggel,

hogy megismerd az Urat.”

Oz 2,21-22

Jézus, és a tanítványok is, naponta többször ilyen gondolatokkal kezdték az imájukat.

Melyik a legfőbb az összes parancsolat közül? Ezt a kérdést gyakran tették fel a zsidó tanítóknak. Hillél rabbi híres válasza: – Amit nem szeretnél magadnak, azt ne tedd embertársadnak. Ez az egész Törvény, a többi csak magyarázat.

A válasz egy prozelitának* adott felelet, aki csak addig volt hajlandó tanulni, ameddig fél lábon tud állni.

(Megjegyzendő: ez nem csoda, mert a zsidóknál a Tízparancshoz 613 szabály is tartozott.)

Hillél mondását – pozitív megfogalmazásban – Jézus is idézi a Mt 7,12-ben.

—————————————

* Prozelita = jövevény, vagyis pogányból lett zsidó.