Kis idő múlva apja, hogy lekösse valamivel, odafordult hozzá: - Gyurci! Töröld le a táblát, segíts Mária néninek!
- Jó! - mondta a gyerek, és felcsillanó szemekkel nekilátott a feladatnak.
Kis idő múlva apja, hogy lekösse valamivel, odafordult hozzá: - Gyurci! Töröld le a táblát, segíts Mária néninek!
- Jó! - mondta a gyerek, és felcsillanó szemekkel nekilátott a feladatnak.
Mivel azonban a tábla feléig sem ért fel, hamar megakadt. Akkor szégyenlős mosollyal felnézett az apjára, és így szólt: - Nem tudom letörölni.
Édesapja odasétált hozzá, felemelte, és - miközben a kisfiú boldogan dolgozott tovább -, ezt mondta neki: - Tudod, hogy apa soha nem kér tőled olyat, amit ne segítene véghezvinni.
Hát nem így törődik velünk is az Isten? Nem ugyanilyen szeretettel? Kér-e tőlünk olyat, amivel nem tudunk megbirkózni? És ha igen; talán azt kívánja, hogy a saját erőnkből vigyük véghez?
Azt hiszem, ekkor tanultam meg, hogy ha elérkeztem a határaimhoz - egészen biztosan felemel az Isten.
Bognár Mária
Este 8-kor nemigen akadt normális ember, aki a gyerekét egy hosszan tartó konzultációra magával cipelte volna, így mindenki csak tekintgetett körbe. Mi is....
Mígnem a szomszédaink kezdtek ránk tekintgetni. Nem értették, hogy miért nem ugrunk azonnal szegény előadó megsegítésére, amikor nálunk nem egy, hanem két gyerek is van! Egyre többen és hangosabban nógattak bennünket, végül a tolmács bemondta a mikrofonba, hogy .....
Már megyünk is!
Aztán elérkezett megszólításunk pillanata.
Tolmács:
- Hogy hívnak? Ööö...Mária.
Ölébe ejtett kézzel ült, tányérján egy üres karéj árválkodott. Nálunk akkoriban már a tízórait is mindenki magának készítette, nemhogy a reggelijét!
Dénes egy árva szó nélkül nézett rám a szép nagy szemeivel. Helyette az én kisfiam válaszolt: - Dénes nem tudja megkenni a kenyeret.
- Ó, csak ennyi, megkenem én neked!
Két perc múlva Dénesre nézek, aki még mindig csak ül ölbe tett kezekkel, pedig megkentem a kenyerét!
Faggatom:
- Most meg miért nem eszel?
Néz rám ártatlanul.
Megint Lehel válaszol, de akkor már innen is, onnan is kuncognak:
- Mert TE eszed a kenyerét, anya!
Egy alkalommal Húgom, aki Budapesten lakott a férjével és öt gyermekével, felhívott, hogy 2 és fél éves kisfiánál jobb oldali lágyéksérvet állapítottak meg az orvosok. Azonnal operálni akarták, de tele volt allergiás kiütésekkel, ezért várni kellett, a műtét időpontját azonban kitűzték.
Húgom semmiképpen sem akarta kitenni Lehelt a kórházi tortúrának, ezért imát kért tőlünk a gyógyulásáért.
Még aznap este elkezdtünk érte közbenjárni. Elképzeltük, ahogy Jézus elé tesszük... láttuk, amint ráteszi a kezét... és azt is, hogy visszahúzódik a betegség... Hatalmas öröm volt bennünk. No de, a puding próbája az evés, hát várjunk, mit mondanak az orvosok!
Hugi a megadott időpontban visszavitte Lehelt a kórházba. Feltette a vizsgáló asztalra és vetkőztetni kezdte. Amikor a pelenkáig jutott, hihetetlen bizonyosság áradt szét benne! Tudta, hogy nem lesz operáció!
Az orvos tapogatta a gyereket, kereste a sérvet. Megnézte a papírokat... újra tapogatott, újra keresett... Aztán csóválta a fejét, hogy ő nem talál semmit. Menjenek haza.
Lehel már nagy fiú, és azóta is makk egészséges.
(A képen szemben velünk: Lehel - operáció nélkül.)
Bognár Mária
Nem szeretem az erőszakot. Tanárként kieresztettem ugyan néha a hangomat, de jobban szerettem a szememmel fegyelmezni. Mert nézni... azt tudok!
A kölkek ugráltak szerteszét, én meg döbbenten néztem a mutatványt. Lelki szemeim előtt megjelent a lángoló kert, a tűzoltóság, meg a plébános arca, féltett gyümölcsfáinak leégett csonkja fölött.
Aztán megfordult és elment. Be a sötét fák közé. Egyedül. Egyszál egyedül.
Sírni lett volna kedvem! Vagy utána menni, és bocsánatot kérni tőle.... De nem tettem.
A gyerekek nyilván jogosnak érezték az eljárást, mert pillanatokon belül napirendre tértek az eset fölött, és tovább nyüzsögtek a tűz körül.
Én meg odébb mentem és leültem egy kiterített pléd sarkára, hogy emésszem a történteket.
Mária néni, akit ma már tegezhetek… megkért, írjak pár sort a Názáretről. És ha Mária néni kér, azt illik, sőt muszáj megtenni, hisz ugyebár nem mindenkit ér az a megtiszteltetés, hogy a Mária néni így, meg úgy…
Mert hát Ő volt az, aki annak idején közösséggé formált bennünket, tojáshéjas csemetéket. Lehettem vagy tizenkettő, s büszkén viseltem fehér pulcsimon az általa készített piros, angyalkás jelvényt a vasárnapi dermesztő gyermekmiséken, a Székesegyházban.
Emlékszem, egymással versengve igyekeztünk a Miatyánk imádkozásakor mellé kerülni, hogy mi melengethessük fagyott kezeit, amikkel lelkesen pengette azt a gitárt, ami ma már az én szobám sarkában pihen.
Meg hát ugye mentünk mi vele Máré várába is, ahol Viri morgása közepette (csoffadt várnak titulálta megcélzott kőhalmunkat; műemlék ide, műemlék oda) másztunk fel a hegyre...
Mária néniért még különféle belső, vélt vagy valós magánéleti problémákat is érdemes volt felnagyítani, csak hogy lelki beszélgetés címén együtt tölthessünk Vele egy órácskát…
Azért szerencsére nem kellett mindig hegyet másznunk, hanem időnként elmentünk fagyizni, sütizni a Mecsek cukiba, ahol az Olgi minden maradék sütit megevett…
Mária néni annyira biztos volt benne, hogy mi minden körülmények között odáig vagyunk a fagylaltért, hogy még a jéghideg osztrák tóban való kékszájú jégcsappancsolásunkat is jégkrémmel akarta díjazni…
Meg hát voltunk mi nem is egyszer Abaligeten táborozni, ahol egyenként kellett elúsznunk Mária néni előtt, hogy saját szemével bizonyosodhasson meg arról, hogy nem Őneki kell majd kimentenie bennünket a számára vadul hullámzó, mélységes (valójában csöppnyi) tó fenekéről.
Engem nem láthatott, mert a víz alatt úsztam… De azért elhitte, hogy tudok… És nem is történt baj… talán pont azért, mert hitt bennünk…
Hát igen, a koldustúrák a "nagy közi"-vel a kis Polskiban, Wartburgban zötykölődve… Esti mesék Muckóéktól, amiktől rögtön felébredtünk… Meg amikor Ausztriában fel lettünk rázva édes álmunkból, csak hogy megtekintsük a teraszról a bennünket körülvevő tejfölszerűen úszó felhőket…
Ma is látom magam előtt..
Erdély, Ausztria, és egy beígért, ám sohasem látott, de Mária néni által aprólékosan lefestett gleccser-délibáb emléke…
Éjszakák hálózsákban a csillagos ég alatt, mikor is Mária néni elalvásunk előtt egyenként ellenőrzött bennünket, mármint hőfokilag. Mivel Ő folyton didergett, ezért arra utasított bennünket, hogy úgy öltözzünk fel éjszakára, hogy egy kicsit legyen melegünk a hálózsákban - s ránk parancsolt még néhány réteg ruhát…
Hát nekem nem kicsit volt melegem! Arról nem is szólva, hogy mennyivel megnehezítette a hálózsákból való kikászálódásomat éjjeli pisi-túráim során! Persze feltétlenül fel kellett ébresztenem Judust is - ha kellett neki, ha nem - jött velem a bokrok közé… Ne már egyedül pisiljek a jürgen baglyok sejtelmes huhogása közepette!
Nem is tudom, hány szentmisét, Passio játékot, kórház-látogatást, kirándulást, karácsonyi angyalkázást, vidám műsor- és újságkészítést tudhatunk a hátunk mögött!
Visszavonhatatlanul összeforrtunk.
Mit jelent a Názáret?
Mindenekelőtt szeretetet, összetartást, önbizalmat, együtt megélt felejthetetlen pillanatokat, amik nem csak a fényképekről néznek vissza ránk, hanem bennünk élnek tovább.
Történt pedig egyszer, hogy elromlott az asztali lámpám, amire éppen nagy szükségem lett volna. Gondoltam, gyorsan megjavítom. Égő rendben, kapcsoló rendben, már csak a vezeték csúszhatott szét, amit korábban - szintén gyorsan - összetoldoztam a közepe táján.
Kiveszem a számból, éppen kezdek mérges lenni, amikor a két szál véletlenül összeér.... Hatalmas csattanás, villám, biztosíték kivág!
Mi a ... volt ez? Nézek jobbra - a vezeték be van dugva a konnektorba...
János Kórház. Felvétel. Nincs nálam személyi igazolvány. Ki a fenének jutott volna eszébe? A mentősöknek se.
- Nem baj, nem a rendőrség ez - mondja a nővér. - Majd bediktálja az adatait!
Meg is tenném, ha még tudnék érthetően beszélni. De törött bordákkal, repedt léppel és összeesett tüdővel ez nehéznek bizonyul.
Csak úgy kíváncsiságból megnézem a zárójelentést,de már az első soroknál fennakad a szemem! Pedig logikus, amit az adataimhoz írtak, sőt!, nem kis fantáziáról tesz tanúbizonyságot!
Mert ezt olvasom:
- Foglalkozása: geológus.
- Munkahelye: Hídtudományi Akadémia!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!
Bognár Mária
"Akik az Úrban bíznak, erejük megújul, szárnyra kelnek, mint a saskeselyűk." (Iz 40,31)
Akár hiszed, akár nem, én valóban éreztem egyszer, hogy a föld fölött járok. Hihetetlen érzés volt!! Olyan időszakban történt, amikor a fejemet nemigen voltam képes fölemelni, csak a nagyon zsúfolt, eseményekkel, tennivalókkal teli horizont látszott előttem. Még rá is játszott egy-két "ténykörülmény", s mintha valami láthatatlan pókhálóba keveredtem volna: minden akadályozott vagy ellenemre történt!
Azon a napon lekéstem a buszt, amivel elértem volna a Hév-et, amivel időben odaértem volna a gyerekekért suliba, oviba... Toporogtam a buszmegállóban, körmömet rágtam, milyen anya vagyok, jaj, háromnegyed óra késéssel fogok megérkezni! Már szerveztem át a fejemben a napot, amikor jött az ötlet, kinyújtottam a karomat az út felé és...! Fékezett egy kocsi, s már robogtam is Gödöllő felé.
A sofőrrel - kissé szokatlan fazonú, hosszú hajú, fiatal sráccal -, (mint kiderült: három gyerekes apuka) beszélgetésbe elegyedtünk.
Nem egészen 3 percbe telt, mire úgy éreztem, hogy a vesémbe lát!
Különös volt. Szelíden szembesített vele, hogy mi gyötör valójában. Elém tárta azt a hátam mögé tolt, fel nem dolgozott problémát, ami - állította - látszik rajtam. Ő látta. A tartásomon. A megtörtségemen.
Ujjongtam, mert megszabadultam a tehertől, ami a vállaimat nyomta! Előbb csak azt láttam, ami lehúz, most meg kinyílt a világ, "szárnyra keltem", repültem!
Hát így történt. Kinek csónakot küld az Úr, kinek autót... Lényeg: a bizalom!
Bognár Éva
Teltek az évek, közben a történelmi események felpörögtek, aminek hatására hivatalos és járható út adódott számunkra a kitelepedést illetően.
És 3 nap múlva megérkeztek a kitelepedéshez szükséges papírok!
Csodálatos volt megtapasztalnunk Isten vezetését. Mintha csak erre a lépésünkre várt volna, nemcsak a fizikai helyünket változtatta meg az értünk mondott imára
való válaszával, hanem az egymásért mondott ima hatalmára is adott megtapasztalást.
"Azt mondom, azért nektek, kérjetek és kaptok, keressetek és találtok, zörgessetek és ajtót nyitnak nektek." (Lk 11,9)
Márta
De szerencsém volt, mert éppen egy csecsemő-szemész ügyelt, és olyan finoman vizsgált, hogy alig éreztem.
Levonta a következtetéseket: annyira megsérült a szemem, hogy most ad egy kenőcsöt, ami talán segít. Öt nap múlva megnézi, és ha nem javult, akkor le kell gyalulni a szaruhártyát, mert különben sohasem fog meggyógyulni!
Na, ettől lettem csak ideges!
Egyáltalán nem fájt a szemem! De akkor mért nem látok? Ja, a kenőcs! Irány a fürdőszoba, mosom a szememet, akkor se fáj! Nézem: mintha soha nem lett volna rajta sérülés! Próbálgatom; nem szúr, nem éget, látok rendesen.
Svájcba érkezve találtunk egy jó kis kempinget a Luzerni tó partján, ahol letelepedtünk, és onnét jártuk az országot.
Valamelyik nap úgy döntöttünk, hogy meglátogatunk egy hatalmas gleccser-vízesést a hegyekben.
Egy-két óra autózás után meg is érkeztünk a helyszínre. Már messziről hallottuk a vízesés zúgását, látni azonban csak sebes sodrású folyóját láttuk, mert magát a vízesést eltakarták a hegyek.
Mivel nekünk éppen a függőlegesen lezúduló hatalmas víztömeg lett volna érdekes, elindultunk, hogy megkeressük. Rátértünk egy felfelé vezető ösvényre az erdőben. Egyre emelkedett az út, amikor rájöttünk, hogy rossz oldalon próbálkozunk! Semmi baj, kanyar balra, árkon-bokron át ereszkedés vissza a folyóhoz. Egy idő után meglepve tapasztaltuk, hogy apró kőtörmelékkel borított meredély állja utunkat. Megálltunk. Nem is tehettünk volna egyebet, annyira omlott a talpunk alatt. Töprengtünk, mi legyen.
Peti barátomon hirtelen erőt vett a kíváncsiság, és közölte velem, hogy függőlegesen ugyan meredek, de ő vízszintesen mégiscsak közelebb menne a fényképezni valókhoz. Erőtlen tiltakozásomat hamar legyőzve megindult.
Alig tett meg pár lépést, amikor csúszni kezdett alatta a zúzalék!
Ő meg ment vele együtt! Először a kezei engedtek el minden kapaszkodót, aztán egyre fordult ki a teste, majd a lábai is elszakadtak a 'valóságtól'.
Lelki szemeimmel már láttam, ahogy a kötelező fizikai törvények alapján éppen fejjel fog megérkezni a méteres sziklákon átzúgó folyóba. Ember ezt nem éli túl! Döbbenten néztem. Aztán - azóta sem értem, hogy hogyan - egyik lába az utolsó sziklán talajt fogott, és megállt!
Percekig némán néztük egymást. Őszintén szólva; tele volt a gatyám. De ez még mind semmi! Visszamászott, és eredeti tervének megfelelően indult tovább!!!!!! Hát ott már üvöltöttem! Mindhiába, mert a víz robajától semmit sem hallott! Tehetetlen szemlélője voltam az eseményeknek.
Több száz métert tett meg az omladékos kőzeten csúszva-mászva, amikor talált egy nagyobb sziklát, és abba kapaszkodva megpihent. Ahogy utólag elmondta, ereje végén volt.
Megfordult a fejemben, hogy igen okos dolog lenne segítséget hívni. A hegyimentőket például, mert azok helikopterrel ki tudnák menteni. Másképp nem, mert épeszű hegyimentő nincs, aki gyalog próbálná elérni. De csak álltam és néztem Pétert a távolban. Mozdulatlanok voltunk mindketten.
Buzgón kérni kezdtem Istent, hogy küldjön angyalokat... Furcsa érzés szállt meg. Lelki szemeimmel láttam, ahogy a hegyet elborítják az angyalok. Közben Péter erőt gyűjtött és kézzel-lábbal kapaszkodva megindult visszafelé. Gyorsan kellett haladnia, nehogy újabb omlást idézzen elő. Viszonylag rövid időn belül teljesítette a távot, már csak egyetlen mély gödör választotta el tőlem. Ezt kellett legyőznie.
Egy sziklába kapaszkodva újra megpihent. Láttam, hogy véres a térde, az ujjairól lejött a bőr, a kezén és a könyökén zúzódások vannak. Az erőfeszítéstől minden ízében remegett. Én is. Próbáltam tanácsokat adni neki, hol jöhetne át. Először feljebb ment, aztán lejjebb, de mindenhol túl széles volt a távolság ahhoz, hogy átugorja.
Végül egy lapra tett fel mindent. Nekirugaszkodott és belevetette magát! Kicsit lejjebb, de elkapott egy kiszögellést. Aztán feltornászta magát hozzám.
Csak néztem és nem hittem el, hogy megúszta. Tapogattam és percekig mondogattam:
- De jó, hogy élsz! De jó, hogy élsz! (Kötőszavakat is tettem hozzá, de azt nem idézném.)
Körbevettük őt és elkezdtük. Aztán egyre döbbentebben hallgattam a testvéreimet. Volt ott minden.
Szószaporítás, kérés, könyörgés, mindezek mögött pedig a kétely; tud, vagy akar-e Isten segíteni?
Szégyen ide, szégyen oda, megállítottam őket. Nekem erre nem volt időm, kedvem meg még kevesebb.
Arra kértem őket, ne tegyenek mást, csak támogassanak a gyógyulásért mondott imában.
1991 tavaszán rendeztem meg az első szabadtéri passiójátékot Pécs hatalmas és gyönyörű parkjában, a Tettyén. Ennek azonban története van!
Néhány hónappal korábban fedeztem fel a helyet, amikor is nagy bánatomban valami kis "zöldet" kerestem.
Végül pedig - a kereszthalál... Minden emberért... Értem is...
És Ő mindezt vállalta, mert tudta, hogy egyszer a Szeretetnek győznie kell. Bennem is...
Felvállalta... önként... és nem volt mellette senki, csak az Isten.
Én is felvállalom! Mert annyira hálás vagyok neki!
Felnéztem, és magam előtt láttam egy ligetet. De akkor már nem a Tettyén jártam, hanem Jézussal az Olajfák hegyén.
Mindenkire számíthattam: fiatalokra, idősekre egyaránt. Nem csupán a szereplésre vállalkoztak, ők végezték a ruhák varrását, a színpadok beszerzését, a szállítást, a tereprendezést, a díszletek felállítását, sőt!, még a helyszínek éjszakai őrzését is!
És hűséggel tették a legfontosabbat: az imát. Azért, hogy Istennek tetsző lélekkel munkálkodjunk. Az emberekért, akik jelen lesznek az előadáson. És azért, hogy Isten is jelen legyen. Meggyőződésem, hogy ennek köszönhető a siker, ami több ezer embert vonzott a Tettyére minden virágvasárnap hosszú éveken át.
Ami pedig még ennél is sokkal fontosabb: bizonyára köze van azokhoz a lelki és fizikai gyógyulásokhoz is, melyek az előadásokat kísérték.
A következő években annyira felszaporodott a szervezéssel járó munka, hogy nem csak szereplőket, hanem segítőket is kellett keresnünk. Jöttek a barátaink. Jöttek fiatalok, akik hallották a templomi hirdetéseket. Jöttek férfiak, akik látták már a passiót. Jöttek azok, akik értettek a hangosításhoz, vagy az ács- és egyéb munkálatokhoz.
Vidékről is jöttek. És nem csak a közelből ám! Volt, aki hónapokon át minden hétvégén több, mint 200 km-t utazott, hogy segítsen.
Így alakult meg a Passiós Család.
