how to make your own site for free
Történetek
  • APAI SZERETET   Néma szereplője voltam a következő - rég megesett - történetnek, de sohasem fogom elfelejteni, mert bemutatta nekem az Atyát. Egy hittanóra után ismerős családdal beszélgettem a teremben. Tovább...
  • KÜLÖNÖS BŰN   Nem állítom, hogy bűntelen ember lennék, de ezt a vétket sohasem követtem el, mégis négyezer ember tudott róla. Tovább...
  • A KENYÉR   Eszembe jut egy régi-régi késő őszi nap. Hat gyerek reggelizett, álmos szemekkel kenegetve a kenyérszeleteket. Azaz csak öten kenegették serényen... Tovább...
  • LEHEL GYÓGYULÁSA   Amikor ez az eset történt, Harkányban, a pécsi Püspökség nyaralójában laktam néhány társammal, ún. "együttélő" közösségben. Szerettük egymást és nagyon szerettük Istent.... Tovább...
  • A POFON   Nem szeretem az erőszakot. Tanárként kieresztettem ugyan néha a hangomat, de jobban szerettem a szememmel fegyelmezni. Mert nézni... azt tudok! Tovább...
  • NÁZÁRETES VOLTAM, VAGYOK, LESZEK...   Mária néni, akit ma már tegezhetek… megkért, írjak pár sort a Názáretről. És ha Mária néni kér, azt illik, sőt muszáj megtenni, hisz ugyebár nem mindenkit ér az a megtiszteltetés, hogy a Mária néni így, meg úgy… Tovább...
  • "RÁZÓS" ESET   Elektroműszerész az eredeti szakmám. Ez a tény azért fontos, mert más megvilágításba helyezi az eseményeket.... Ha valaki így is képes "elrágni" a 220-at, az egyrészt nagyon hülye, másrészt nagyon szerencsés! Tovább...
  • HOGYAN LETTEM GEOLÓGUS?   Nem szívesen idézem vissza ennek a balesetnek a történetét, mivel azonban humoros része is van, hát mégis megteszem. Egyetemista voltam, vizsgák után... Tovább...
  • EREJÜK MEGÚJUL   Akár hiszed, akár nem, én valóban éreztem egyszer, hogy a föld fölött járok. Hihetetlen érzés volt!! Olyan időszakban történt, amikor a fejemet nemigen voltam képes fölemelni... Tovább...
  • AZ IMA HATALMA   Férjemnek gyerekkori álma és vágya volt Amerika, hogy ott éljünk, dolgozzunk. Ez házasságunkban sokszor volt vita tárgya, aminek oka különböző családi hátterünkből fakadt. Tovább...
  • GYÓGYULÁSOM   Születésnapja volt az egyik barátomnak, akit illett megköszönteni. Vettem neki ajándékot, és amikor átadtam, odahajoltam hozzá, hogy két puszival fűszerezzem az örömét. Mindezt olyan nagy hévvel tettem, hogy azonmód - nyitott szemmel! - belefejeltem kikeményített inggallérjának a sarkába. Tovább...
  • PÉTER ÉS A HEGY   Egy gyönyörű nyári napon elhatároztam, hogy kiutazom Svájcba. Nem először jártam ott, de ez a kirándulás a legemlékezetesebb számomra. Tovább...
  • SZUPERNAGYI MEGGYÓGYUL   Imádkozni és könyörögni sokféleképpen lehet. Néha úgy vezet bennünket Isten, hogy pontosan tudjuk, nem kell kétségbeesetten kutatni és kiáltozni Ő utána - hátha megtaláljuk valahol -, hanem csak valami nagy belső bizonyossággal szemlélnünk, amint jelen van és cselekszik. Tovább...
  • A TETTYEI PASSIÓJÁTÉKOK SZÜLETÉSE   1991 tavaszán rendeztem meg az első szabadtéri passiójátékot Pécs hatalmas és gyönyörű parkjában, a Tettyén. Ennek azonban története van! Tovább...
APAI SZERETET
Néma szereplője voltam a következő - rég megesett - történetnek, de sohasem fogom elfelejteni, mert bemutatta nekem az Atyát.
Egy hittanóra után ismerős családdal beszélgettem a teremben. Körülöttünk téblábolt legkisebb gyermekük, Gyurika is, aki akkor talán még óvodás lehetett. Nem zavart bennünket, de látszott rajta, hogy menne már játszani.

Kis idő múlva apja, hogy lekösse valamivel, odafordult hozzá: - Gyurci! Töröld le a táblát, segíts Mária néninek!
- Jó! - mondta a gyerek, és felcsillanó szemekkel nekilátott a feladatnak.

Az apai szeretet

Mivel azonban a tábla feléig sem ért fel, hamar megakadt. Akkor szégyenlős mosollyal felnézett az apjára, és így szólt: - Nem tudom letörölni.

Édesapja odasétált hozzá, felemelte, és - miközben a kisfiú boldogan dolgozott tovább -, ezt mondta neki: - Tudod, hogy apa soha nem kér tőled olyat, amit ne segítene véghezvinni.

Hát nem így törődik velünk is az Isten? Nem ugyanilyen szeretettel? Kér-e tőlünk olyat, amivel nem tudunk megbirkózni? És ha igen; talán azt kívánja, hogy a saját erőnkből vigyük véghez?

Azt hiszem, ekkor tanultam meg, hogy ha elérkeztem a határaimhoz - egészen biztosan felemel az Isten.

Bognár Mária

KÜLÖNÖS BŰN
Nem állítom, hogy bűntelen ember lennék, de ezt a vétket sohasem követtem el, mégis négyezer ember tudott róla. Egy keresztény konferencián történt Budapesten, az Olimpiai csarnokban.
S. Tomi barátommal vettünk részt az előadásokon. A péntek esti tanításra magunkkal vittük Húgom két középső gyermekét is, akik semmiképpen sem akartak otthon maradni.
Nyugodtan ültünk valahol az első sorok egyikében, ölünkben a lurkókkal; Tamás a 4 éves Rékát, jómagam pedig a 3 éves Leventét "altattam".
Az angol evangélista lelkesen magyarázott a pódiumon, éppen a családfő felelősségét boncolgatta - bűn tekintetében. Mert ugye az hatással van a családra is. Demonstrálni akarván mondanivalóját, arra kérte a nagyérdeműt, hogy ha van köztük egy házaspár gyerekkel, menjen már fel a színpadra!

Este 8-kor nemigen akadt normális ember, aki a gyerekét egy hosszan tartó konzultációra magával cipelte volna, így mindenki csak tekintgetett körbe. Mi is....

Az Olimpiai Sportcsarnokban

Mígnem a szomszédaink kezdtek ránk tekintgetni. Nem értették, hogy miért nem ugrunk azonnal szegény előadó megsegítésére, amikor nálunk nem egy, hanem két gyerek is van! Egyre többen és hangosabban nógattak bennünket, végül a tolmács bemondta a mikrofonba, hogy .....

Már megyünk is!

Fölkászálódtunk a színpadra. Magam előtt láttam a zsúfolásig telt csarnokot, mellettem Tamást, lábunknál a gyerekeket... Az előadó hevesen ismételte mondanivalójának lényegét, miszerint: ha a családfő bűnben él, utat nyit a gonosznak.
Helyeseltem én szívből ezt a gondolatot, csak attól rettegtem, mi lesz, ha a bemutatkozásnál kiderül, hogy mi: nem a jó, hanem a förtelmes bűn példáját mintázzuk! Legalábbis látszólag! Hiszen én: Bognár vagyok. Tamás: Sipos; a gyerekek meg: Vidákovichok!
Járt az agyam, izzadtam, közben mosolyogtam szerényen, mert villogtak a fényképezőgépek.

Különös bűn

Aztán elérkezett megszólításunk pillanata.
Tolmács:
- Hogy hívnak? Ööö...Mária.

Tomi barátomnak gyorsan járt az agya, észlelte a menekülési lehetőséget, így ő is csak annyit mondott, hogy: - Ööö...Tamás.
Jöttek a gyerekek. Gondoltam, nagy baj már nem lehet, akárhogy mutatkoznak is be, de ők is csak a keresztnevüket voltak hajlandók elárulni. Taps, szeretetteli tekintetek mindenfelől - szép pár, két tündéri gyerekkel!
  
Következett a bemutató. Az előadó Tamás kezébe nyomott egy esernyőt, amit fölénk kellett tartania, közben hallottuk a magyarázatot: ha a férfi bűn nélkül él, az ernyő ép; nem ázik a család. Ha a férfi bűnben él, lyukas az ernyő, becsöpög a víz, ázik a família. Szemléletes volt valóban. Tetszett is mindenkinek! Ismét villogtak a vakuk, mi szépen mosolyogtunk, aztán levonultunk a színpadról.
Szombaton már nem vittük a gyerekeket, mégis többen megismertek bennünket. Valaki átadta a napi sajtót - hatalmas képen virítottunk a címlapon.
   
Erre a tanításra - higgyék el! - életem végéig emlékezni fogok.  
  
Bognár Mária
A KENYÉR
Eszembe jut egy régi-régi késő őszi nap. Hat gyerek reggelizett, álmos szemekkel kenegetve a kenyérszeleteket. Azaz csak öten kenegették serényen, mert a hatodik, a legkisebb - első osztályos kisfiam barátja, aki azon az éjszakán nálunk aludt -, bizony nem kenegetett semmit. 

Ölébe ejtett kézzel ült, tányérján egy üres karéj árválkodott. Nálunk akkoriban már a tízórait is mindenki magának készítette, nemhogy a reggelijét!

A kenyér
Hajnal négykor keltem, többek között azért, hogy időben meg legyen terítve az asztal. Előzőleg lábujjhegyen, hogy fel ne zavarjam őket, besurrantam a szobákba, s addig hoztam-vittem-rendezgettem a holmikat, míg az összes kis ruha tisztán, szépen, az utolsó zokniig ott sorakozott az ágyak mellett. Hatkor ébresztő, mosdás, fogmosás, öltözködés, végül reggeli.
Háromnegyed hétkor indultunk az iskolába.
Így aztán végtelenül álmosan, és a kérlelhetetlen óramutatóra sandítva kissé ijedten is, faggattam a kisfiút:  - Dénes, mért nem eszel?
A kenyér

Dénes egy árva szó nélkül nézett rám a szép nagy szemeivel. Helyette az én kisfiam válaszolt: - Dénes nem tudja megkenni a kenyeret.
- Ó, csak ennyi, megkenem én neked!
Két perc múlva Dénesre nézek, aki még mindig csak ül ölbe tett kezekkel, pedig megkentem a kenyerét!
Faggatom: - Most meg miért nem eszel?
Néz rám ártatlanul.
Megint Lehel válaszol, de akkor már innen is, onnan is kuncognak: - Mert TE eszed a kenyerét, anya!

Azzal a lendülettel, ahogy megkentem, el is falatoztam! Dénes pedig ezt is egy hang nélkül tudomásul vette.
Bár a történet beíródott a családi legendáriumba, és később is sokat kacarásztunk rajta, közben mégis a szívem szakad meg, ha rágondolok.
Amiatt a néma beletörődés miatt! A figyelmetlenség miatt, amivel - ha csak egy percre is - egy kisgyerek bizalmát rendítettem meg a kenyéradó kezekben.  

Bognár Éva
Lehel gyógyulása
Amikor ez az eset történt, Harkányban, a pécsi Püspökség nyaralójában laktam néhány társammal, ún. "együttélő" közösségben. Szerettük egymást és nagyon szerettük Istent.... Szépen zsolozsmáztunk, jókat kirándultunk, remek és igazán bensőséges lelkigyakorlatot tartottunk számtalan hétvégén.
Idilli lett volna minden, ha nincsenek a hétköznapok! Különösen a napirenddel voltak problémáink. Valahogy az nekünk nem ment. Szinte minden áldott este (Mit este! Éjszaka!) újat találtunk ki, hátha azt majd be tudjuk tartani! Mint vezető, hosszas magyarázatokkal fűszereztem a rend fontosságáról tartott értekezéseimet, amit figyelmes arccal hallgattak, bennem pedig új remény ébredt, hogy ettől kezdve úgy fog menni, mint a karikacsapás! Néhány év múltán vallották csak be, hogy egy szó nem sok, de annyit sem értettek az egészből!
Imádkozni azonban tudtak! Minél nagyobb volt a tét, annál inkább.

Egy alkalommal Húgom, aki Budapesten lakott a férjével és öt gyermekével, felhívott, hogy 2 és fél éves kisfiánál jobb oldali lágyéksérvet állapítottak meg az orvosok. Azonnal operálni akarták, de tele volt allergiás kiütésekkel, ezért várni kellett, a műtét időpontját azonban kitűzték.

Műtő

Húgom semmiképpen sem akarta kitenni Lehelt a kórházi tortúrának, ezért imát kért tőlünk a gyógyulásáért. 

Még aznap este elkezdtünk érte közbenjárni. Elképzeltük, ahogy Jézus elé tesszük... láttuk, amint ráteszi a kezét... és azt is, hogy visszahúzódik a betegség... Hatalmas öröm volt bennünk. No de, a puding próbája az evés, hát várjunk, mit mondanak az orvosok!

Hugi a megadott időpontban visszavitte Lehelt a kórházba. Feltette a vizsgáló asztalra és vetkőztetni kezdte. Amikor a pelenkáig jutott, hihetetlen bizonyosság áradt szét benne! Tudta, hogy nem lesz operáció!

Lehel gyógyulása

Az orvos tapogatta a gyereket, kereste a sérvet. Megnézte a papírokat... újra tapogatott, újra keresett... Aztán csóválta a fejét, hogy ő nem talál semmit. Menjenek haza.  
Lehel már nagy fiú, és azóta is makk egészséges.
(A képen szemben velünk: Lehel - operáció nélkül.)
 
Bognár Mária 

A POFON

Nem szeretem az erőszakot. Tanárként kieresztettem ugyan néha a hangomat, de jobban szerettem a szememmel fegyelmezni. Mert nézni... azt tudok!

Ez a történet egy abaligeti nyár emléke, ahová táborozni vittem a gyerekeket.
Valamelyik este tűzgyújtáshoz készülődtünk a plébánia kertjében. Nem rakhattunk nagy tüzet, mert közel voltak a fák, és féltem, hogy lángra kapnak az ágak. Húsz gyerek volt velem, köztük Áron, az egyik kedvencem. Nem mondhatnám, hogy szeretett megülni a fenekén, de baj soha nem volt vele.

Ezen az estén azonban valami oknál fogva úgy érezte, hogy nem foglalkozom vele eleget, és igyekezett magára vonni a figyelmemet. Fél méteres ágakat szedett a földről, és úgy hajigálta a tűzbe, hogy szikrát hányt körülötte minden!

A kölkek ugráltak szerteszét, én meg döbbenten néztem a mutatványt. Lelki szemeim előtt megjelent a lángoló kert, a tűzoltóság, meg a plébános arca, féltett gyümölcsfáinak leégett csonkja fölött.

A pofon
- Áron! Ezt többé ne tedd! - csattantam föl.
Az én Áronom néma csendben odébb settenkedett. Térült-fordult, azt se láttam honnét, de ismét kezében volt egy ág, és - mielőtt megszólalhattam volna -, már repítette is a lángok közé!
Odaugrottam hozzá, mert vitt a lendület, meg a méreg; és olyat mondtam neki, amit még soha semelyiküknek:  - Áron! Ha ezt még egyszer megteszed, kapsz egy pofont!
Mi más lehetne egy ilyen mondat, mint kihívás? Magam is rájöttem erre, bántam is, de már elhangzott. Cikáztak bennem a gondolatok, mit fogok tenni, ha .... BUMM! A következő fa és szikraeső!
Szembefordultam a gyerekkel, és ott - mindenki előtt - arcul ütöttem.
Meglepődött, hogy szólni sem tudott. Én sem.... Ujjaimon éreztem a puha kis arcát, a védtelenségét. Azt hittem, a szívem szakad.
Áron

Aztán megfordult és elment. Be a sötét fák közé. Egyedül. Egyszál egyedül.
Sírni lett volna kedvem! Vagy utána menni, és bocsánatot kérni tőle.... De nem tettem.
A gyerekek nyilván jogosnak érezték az eljárást, mert pillanatokon belül napirendre tértek az eset fölött, és tovább nyüzsögtek a tűz körül.
Én meg odébb mentem és leültem egy kiterített pléd sarkára, hogy emésszem a történteket.

Talán fél óra telhetett el így, amikor a szemem sarkából látom, hogy Áron bukkan ki a fák alól. Nem ment a többiekhez, hanem némán leült a pléd túlsó sarkára.
Néhány perc múlva mások is letelepedtek - de senki nem kettőnk közé! Áron felé húzódtam, ő meg felém.
Eltelt még egy kis idő, aztán szép csendben oldalra dőlt és az ölembe hajtotta a fejét. Rátettem a kezemet, és így maradtunk sokáig, mozdulatlanul.
(A képen Áron, egy másik kiránduláson.)

Bognár Mária
NÁZÁRETES VOLTAM, VAGYOK, LESZEK...

Mária néni, akit ma már tegezhetek… megkért, írjak pár sort a Názáretről. És ha Mária néni kér, azt illik, sőt muszáj megtenni, hisz ugyebár nem mindenkit ér az a megtiszteltetés, hogy a Mária néni így, meg úgy… 

Mert hát Ő volt az, aki annak idején közösséggé formált bennünket, tojáshéjas csemetéket. Lehettem vagy tizenkettő, s büszkén viseltem fehér pulcsimon az általa készített piros, angyalkás jelvényt a vasárnapi dermesztő gyermekmiséken, a Székesegyházban.

Emlékszem, egymással versengve igyekeztünk a Miatyánk imádkozásakor mellé kerülni, hogy mi melengethessük fagyott kezeit, amikkel lelkesen pengette azt a gitárt, ami ma már az én szobám sarkában pihen.

A Názáret gyerek közösség
Mária néni volt az is, akit érdemes volt minden időben lesni az utcasarkon, hogy „spontán” találkozásunknak köszönhetően együtt tehessünk meg néhány száz métert a Káptalan utcáig.
Meg hát Ő volt az is, aki borzalmas mód nem reggelizett, ezért igencsak vékonka volt, s nekünk, a Judussal mindenképpen táplálnunk kellett Őt! Azóta sem gyártottam három emeletes, agyontömött szendvicset...
Bárhová ment, költözött, követtük… Ágoston tér, Harkány, Losonc utca, Jurisics út, Szent István tér, Hunyadi út, Székesegyház…
Marcsi tíz évesen

Meg hát ugye mentünk mi vele Máré várába is, ahol Viri morgása közepette (csoffadt várnak titulálta megcélzott kőhalmunkat; műemlék ide, műemlék oda) másztunk fel a hegyre... 

Nekünk aztán mindegy volt, milyen köveket raktak egymásra sok-sok évvel ezelőtt, lényeg, hogy együtt mászhattunk, és építhettünk egy felejthetetlen közösséget, amelynek mi magunk lehettünk az alapkövei.

Mária néniért még különféle belső, vélt vagy valós magánéleti problémákat is érdemes volt felnagyítani, csak hogy lelki beszélgetés címén együtt tölthessünk Vele egy órácskát…

Luca halottat alakít

Azért szerencsére nem kellett mindig hegyet másznunk, hanem időnként elmentünk fagyizni, sütizni a Mecsek cukiba, ahol az Olgi minden maradék sütit megevett…

Mária néni annyira biztos volt benne, hogy mi minden körülmények között odáig vagyunk a fagylaltért, hogy még a jéghideg osztrák tóban való kékszájú jégcsappancsolásunkat is jégkrémmel akarta díjazni… 

Egy abaligeti nyár

Meg hát voltunk mi nem is egyszer Abaligeten táborozni, ahol egyenként kellett elúsznunk Mária néni előtt, hogy saját szemével bizonyosodhasson meg arról, hogy nem Őneki kell majd kimentenie bennünket a számára vadul hullámzó, mélységes (valójában csöppnyi) tó fenekéről.

Engem nem láthatott, mert a víz alatt úsztam… De azért elhitte, hogy tudok… És nem is történt baj… talán pont azért, mert hitt bennünk…

Hát igen, a koldustúrák a "nagy közi"-vel a kis Polskiban, Wartburgban zötykölődve… Esti mesék Muckóéktól, amiktől rögtön felébredtünk… Meg amikor Ausztriában fel lettünk rázva édes álmunkból, csak hogy megtekintsük a teraszról a bennünket körülvevő tejfölszerűen úszó felhőket… 

Názárettel Ausztriában

Ma is látom magam előtt.. 

Erdély, Ausztria, és egy beígért, ám sohasem látott, de Mária néni által aprólékosan lefestett gleccser-délibáb emléke… 

Éjszakák hálózsákban a csillagos ég alatt, mikor is Mária néni elalvásunk előtt egyenként ellenőrzött bennünket, mármint hőfokilag. Mivel Ő folyton didergett, ezért arra utasított bennünket, hogy úgy öltözzünk fel éjszakára, hogy egy kicsit legyen melegünk a hálózsákban - s ránk parancsolt még néhány réteg ruhát…

Hát nekem nem kicsit volt melegem! Arról nem is szólva, hogy mennyivel megnehezítette a hálózsákból való kikászálódásomat éjjeli pisi-túráim során! Persze feltétlenül fel kellett ébresztenem Judust is - ha kellett neki, ha nem - jött velem a bokrok közé… Ne már egyedül pisiljek a jürgen baglyok sejtelmes huhogása közepette!

Nárettel kirándulás

Nem is tudom, hány szentmisét, Passio játékot, kórház-látogatást, kirándulást, karácsonyi angyalkázást, vidám műsor- és újságkészítést tudhatunk a hátunk mögött!
Visszavonhatatlanul összeforrtunk.

Bár mára már szemtelen mód felnőttünk, mégis úgy érzem, hogy bennem maradt a Názáret. Már nem mint közösség, hanem közös emlék, együtt gondolkodás, elválaszthatatlan kötelék.
Harmincnégy éves vagyok, a kislányom kettő lesz, s nem tudom, képes leszek-e valaha is olyan maradandó kincset elültetni az ő kicsi lelkében, mint amit Mária néni plántált belénk az elmondottakkal, és az elmondhatatlan öleléseivel, szeretgetéseivel.
  
Mivel maradéktalanul elfogadott bennünket, hittünk Neki. Ő az egyetlen, akinek még azt is el tudtam hinni, hogy zseniálisak vagyunk, s magam is irtóan tehetséges.
Biztató lényének köszönhetően gyurmabábuim Michelangelo szobraival vetekedtek, Judussal és Péterrel való lábos-verő együttesünk koncertje frenetikus előadássá nemesült, s kamasz fejjel írt betlehemes- és passió-játékom bemutatásra kerülhetett a Székesegyházban.
  
Neki még azt is elhittük, hogy megismételhetetlen és pótolhatatlan ajándék az életünk. Ma már ezt az életet Viri: Pálmának; Péter: Benedeknek, Pannának, Vincének; Judus születendő pici fiának; jó magam az én kis Pannimnak adom tovább.
Nem is tudják ezek a picik, hogy szüleik a Názáret-örökséget hordozzák magukban, ami mára már örök fogalom, akár beszélünk egymással, akár nem… 
Názáret

Mit jelent a Názáret?
Mindenekelőtt szeretetet, összetartást, önbizalmat, együtt megélt felejthetetlen pillanatokat, amik nem csak a fényképekről néznek vissza ránk, hanem bennünk élnek tovább.

És ezt leginkább a mi Mária néninknek köszönhetjük, aki már megint elköltözött… De hiába… Mert nem tud olyan messzire költözni, hogy mi elfelejtsük…
Én már csak azért sem tehetem, mert Ő volt az egyetlen ember, aki lázongó kamaszként is elfogadott, szeretett, és aki napi telefonbeszélgetéseinknek köszönhetően még azt is tudta, hogy a magam útját keresve, pontosan hány cigarettát szívtam el naponta az egyetemi gólyatáborban.

No de Mária néni! Azért mégiscsak túlzás volt az a borzalmas frontális ütközése a kamionnal! Talán máshogyan is rájöhettem volna, hogy létezik egy mindenható, szerető Isten valahol… Vagy nem? Nem tudom…
 
Mindenesetre mindannyiunk nevében köszönök mindent.
Ezúton is szeretettel üdvözlöm a „Názáreth”-et, és ahogyan továbbra is vékonka Vezetőnk mondaná: „Sok pusza" mindenkinek!
Ja és Mária néni! Ugye tudod, hogy „nem hoztál ránk szégyent”!
Marcsi / Marshow
  
M-né Boda Mária
"RÁZÓS" ESET
Elektroműszerész az eredeti szakmám. Ez a tény azért fontos, mert más megvilágításba helyezi az eseményeket.... Ha valaki így is képes "elrágni" a 220-at, az egyrészt nagyon hülye, másrészt nagyon szerencsés!
A történet pedig a következő....
Nem szoktam kétségbeesni, ha valami elromlik a háztartásban. Fogom a szerszámokat, és javítani kezdek! A dolognak háromféle kimenetele lehet.
1. Rájövök a hiba okára és megoldom.
2. Nem jövök rá a hiba okára, ezért még apróbb darabokra szedem a készüléket. Akkor sem tudom, mi a baj, ezért összerakom. Marad néhány "felesleges" alkatrész... de valamitől újra működik.
3. Már nem tudom jobban szétszedni a javítani-valót. De összerakni sem. Néhány csavar elveszett, több sebből vérzek. Sötét pillantásokat vetek az ablak irányába, és hihetetlen ingert érzek arra, hogy kihajítsam a szóban forgó tárgyat. Súly nem akadály. 

Történt pedig egyszer, hogy elromlott az asztali lámpám, amire éppen nagy szükségem lett volna. Gondoltam, gyorsan megjavítom. Égő rendben, kapcsoló rendben, már csak a vezeték csúszhatott szét, amit korábban - szintén gyorsan - összetoldoztam a közepe táján.

Rázós eset
Szigetelő szalag le, drót tényleg szétcsúszott, nem volt forrasztva. Ötlet: jobban lecsupaszítom, hogy hosszabban egymásra tekerhessem a drótokat. Csupaszító eszköz híján jön a kés, de túl éles, félek, hogy nem csak a szigetelést vágom el, hanem a drótot is. Sietek. Célravezető eszköznek tűnnek a fogaim.
A madzag lámpa felőli részén simán lerágom mindkét drótról a szigetelést, a másik oldalon az egyik szálról szintén. A negyedikkel nem boldogulok.
Rázós eset

Kiveszem a számból, éppen kezdek mérges lenni, amikor a két szál véletlenül összeér.... Hatalmas csattanás, villám, biztosíték kivág!
Mi a ... volt ez? Nézek jobbra - a vezeték be van dugva a konnektorba...

Kiballagok a nappaliba, ahol a ház többi lakója éppen vendégeket fogad, és fapofával közlöm, hogy én vágattam ki az áramot. Aztán megkeresem a kapcsoló szekrényt, visszanyomom a biztosítékot, és besétálok a szobámba.
   
Aznap nem volt több sürgős dolgom.
  
Bognár Mária
HOGYAN LETTEM GEOLÓGUS?
Nem szívesen idézem vissza ennek a balesetnek a történetét, mivel azonban humoros része is van, hát mégis megteszem.
Egyetemista voltam, vizsgák után... Nyári szünet, nagyszerű idő, csomagolás egy ausztriai kaland-túrára a barátaimmal. Minden készen áll, egy utolsó telefon az utcai fülkéből (akkor még nem volt mobil!), és rohanok haza, hogy aludjak néhány órát a hajnali vonat indulása előtt.
Rohanok haza.... hát igen, ezt nem kellett volna!
Pedig milyen jól esett! Esti csend a Tétényi úton, lágy szellő, szabad vagyok! Megfeszülnek az izmaim, felszegett fejjel repülök, a tüdőm issza a levegőt. DE.....hirtelen nincs alattam talaj!!!!!!!!!! A sebesség még visz előre, de már nem én irányítom a lábaimat. Néhány méternyi repülés után tehetetlen tömegként - mellkassal zuhanok a szemközti járdasziget peremére. Egyetlen pillanat alatt kimegy belőlem az élet.
Némi 'fekdécselés' után behúzódok valami sövény mellé, nehogy még egy autó is keresztülmenjen rajtam. Aztán kétrét görnyedve hazavánszorgok....
  
Nem részletezem a továbbiakat, mert a történet szempontjából ez nem annyira lényeges. Fontos viszont az állapotom szempontjából, hogy csak másnap kerülök kórházba, mert a 'Tétényi' éjszakai ügyeletese szerint nincs semmi bajom. Csak egy kis agyrázkódás - mondja. (Megjegyzem: egyedül a fejemet nem ütöttem be.)
Így aztán reggelre piszok rosszul érzem magamat. Megérkezik a barátnőm, akit felhívtak a lakótársaim, hogy elmeséljék neki az éjszakai eseményeket, meg; hogy én nem tudok Ausztriába menni. Barátnőm rámnéz és azonnal hívja a mentőket.
Hogyan lettem geológus

János Kórház. Felvétel. Nincs nálam személyi igazolvány. Ki a fenének jutott volna eszébe? A mentősöknek se.
- Nem baj, nem a rendőrség ez - mondja a nővér. - Majd bediktálja az adatait!
Meg is tenném, ha még tudnék érthetően beszélni. De törött bordákkal, repedt léppel és összeesett tüdővel ez nehéznek bizonyul.

Mindenesetre a következő párbeszéd zajlik le közöttünk:
- Neve?  - Bognár Mária (Felírja.) - Foglalkozása? - Teológus... - Micsoda? - Teológus... (Egyik nővér a másikhoz: - ...lógust mondott? - Igen, igen, írjad már!) 
További kérdések hozzám:  - Munkahelye? - Hittudományi Akadémia... (Remélem, ezt nem kérdezi meg kétszer!)
Ismét tanácstalan:  - Milyen Akadémia? - Hittudományi.... (Látom megértette, írja is szorgalmasan.)  
Néhány hét múlva lép nélkül, de többé-kevésbé gyógyultan hagyom el a János Kórház épületét. 

Csak úgy kíváncsiságból megnézem a zárójelentést,de már az első soroknál fennakad a szemem! Pedig logikus, amit az adataimhoz írtak, sőt!, nem kis fantáziáról tesz tanúbizonyságot!
Mert ezt olvasom:
- Foglalkozása: geológus.
- Munkahelye: Hídtudományi Akadémia!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!
  
Bognár Mária

Geológus-lelet
EREJÜK MEGÚJUL

"Akik az Úrban bíznak, erejük megújul, szárnyra kelnek, mint a saskeselyűk." (Iz 40,31)

Akár hiszed, akár nem, én valóban éreztem egyszer, hogy a föld fölött járok. Hihetetlen érzés volt!! Olyan időszakban történt, amikor a fejemet nemigen voltam képes fölemelni, csak a nagyon zsúfolt, eseményekkel, tennivalókkal teli horizont látszott előttem. Még rá is játszott egy-két "ténykörülmény", s mintha valami láthatatlan pókhálóba keveredtem volna: minden akadályozott vagy ellenemre történt! 

Azon a napon lekéstem a buszt, amivel elértem volna a Hév-et, amivel időben odaértem volna a gyerekekért suliba, oviba...  Toporogtam a buszmegállóban, körmömet rágtam, milyen anya vagyok, jaj, háromnegyed óra késéssel fogok megérkezni! Már szerveztem át a fejemben a napot, amikor jött az ötlet, kinyújtottam a karomat az út felé és...! Fékezett egy kocsi, s már robogtam is Gödöllő felé.

A sofőrrel - kissé szokatlan fazonú, hosszú hajú, fiatal sráccal -, (mint kiderült: három gyerekes apuka) beszélgetésbe elegyedtünk.

Nem egészen 3 percbe telt, mire úgy éreztem, hogy a vesémbe lát!
Különös volt. Szelíden szembesített vele, hogy mi gyötör valójában. Elém tárta azt a hátam mögé tolt, fel nem dolgozott problémát, ami - állította - látszik rajtam. Ő látta. A tartásomon. A megtörtségemen. 

Erejük megújul
És ami fura, igaza volt.
Nem véletlenül. Ugyanezt élte át néhány évvel korábban, és csodálatos érzékenységgel látta meg a sorstársat bennem.
Azon a napon Küldött volt ő. Segített, hogy újra szárnyra keljek. Elhitette velem, hogy túl lehet jutni, fel lehet épülni ismét egész emberré, nem vagyok értéktelen, amiért valaki semmibe vett és - nem túlzás - elárult engem.
Valaki, aki az életem része, kitörölhetetlenül.
És elhittem. Láttam az Embert, fájdalmak nyomával, de éretten és bölcsen, mint egy Tanító. 
 
Még volt egy jó sétám az Erzsébet tértől, ahol elbúcsúztunk, az iskoláig.
És itt jön az, amiről az elején beszéltem.
Aznap szatyorral, hátizsákkal megpakolva mentem, fáradtan, kipihenetlen, s egyszer csak feltűnt, hogy mintha a levegőben járnék, olyan könnyedén, gyorsan szedem a lábamat!
Sehol a nehézkedési erő! Valami vitt úgy tíz centivel a föld fölött! Elképesztő érzés volt! 
Mint a sasok

Ujjongtam, mert megszabadultam a tehertől, ami a vállaimat nyomta! Előbb csak azt láttam, ami lehúz, most meg kinyílt a világ, "szárnyra keltem", repültem!
Hát így történt. Kinek csónakot küld az Úr, kinek autót... Lényeg: a bizalom!
  
Bognár Éva

AZ IMA HATALMA
Férjemnek gyerekkori álma és vágya volt Amerika, hogy ott éljünk, dolgozzunk. Ez házasságunkban sokszor volt vita tárgya, aminek oka különböző családi hátterünkből fakadt. Férjem több rokona él a világ különböző pontján, az én családom viszont hazánkhoz, Magyarországhoz, kötődik. Szerettem, szeretem a hazámat, így el sem tudtam képzelni, hogy másutt éljek. Mivel a férjemmel jól megértettük egymást, ezért Amerikával kapcsolatban többször megállapodást kötöttünk különböző feltételekre, amelyek mellett hajlandó lennék kipróbálni az amerikai életet.
Amerikába menet

Teltek az évek, közben a történelmi események felpörögtek, aminek hatására hivatalos és járható út adódott számunkra a kitelepedést illetően.

Ez nekem megnyugvást adott, hisz volt visszatérési lehetőségünk. Elkezdődött a hivatalos papírok intézése.
Úgy nézett ki, minden rendben van, és mégsem történt semmi. Emiatt bizonytalanság költözött a napjainkba, hónapjainkba. Mígnem egy alkalommal egyik barátnőm érdeklődött: na mi van, hogy állnak a dolgaitok?
Nincs semmi haladás az ügyünkben, állnak a papírjaink már hónapok óta! - volt a válaszom. Miért nem kérsz imát? Menj el az Élő Víz közösséghez, ők sok mindenért imádkoznak. Biztosan segítenek! Teljesen meglepődtem. Imát ilyenért? Hívő családban születtem, nevelkedtem, gyakorló katolikus vagyok, de imádkozást még nem kértem. Tudtam a közösségről, többször részt vettem az evangelizációs alkalmaikon, amelyek újak és erőteljesek voltak.
Férjemnek elmondtam a barátnőmmel való beszélgetésemet. Ő azonnal biztatott: próbáljuk meg, semmit sem veszíthetünk, csak nyerhetünk! Így mentünk el a Székesegyházba a következő közösségi evangelizációs alkalomra, a fiúnkkal együtt. A mise végén, mikor láttuk az embereket, akik imádkozást kértek, elbizonytalanodtunk és elindultunk a kijárat felé.
Kint bátorítottuk egymást, majd visszafordultunk. Odamentünk a vezetőhöz és előadtuk az ima-kérésünket. Ilyen dologért még nem imádkoztam - volt a válasza. Aztán kérdéseket tett fel, majd elkezdett imádkozni, az ima végén megköszönte Istennek, hogy elrendezte az ügyünket. 

És 3 nap múlva megérkeztek a kitelepedéshez szükséges papírok!
Csodálatos volt megtapasztalnunk Isten vezetését. Mintha csak erre a lépésünkre várt volna, nemcsak a fizikai helyünket változtatta meg az értünk mondott imára

Az ima hatalma

való válaszával, hanem az egymásért mondott ima hatalmára is adott megtapasztalást.

"Azt mondom, azért nektek, kérjetek és kaptok, keressetek és találtok, zörgessetek és ajtót nyitnak nektek." (Lk 11,9)

Márta

GYÓGYULÁSOM
Születésnapja volt az egyik barátomnak, akit illett megköszönteni. Vettem neki ajándékot, és amikor átadtam, odahajoltam hozzá, hogy két puszival fűszerezzem az örömét. Mindezt olyan nagy hévvel tettem, hogy azonmód - nyitott szemmel! - belefejeltem kikeményített inggallérjának a sarkába.
Mintha áramütés ért volna! Iszonyatosan fájt a jobb szemem.
 
Nem mentem el a szemészetre, gondoltam, majd elmúlik. Pedig elég rondán nézett ki, a kínokról nem is beszélve! Nem bírtam olvasni, pedig ez elengedhetetlen volt a munkámhoz, nem tudtam dolgozni a számítógépen, mert úgy éreztem, ezer tű szúrja ki a szememet! Esténként, amikor aludni akartam, kényszeríteni kellett magamat, hogy ne hánykolódjak az ágyban.
Teltek a napok, nem szűnt a fájdalom.... aztán hetekre nőtt az idő.... semmi javulás.
 
Egyik este éppen tanítottam valamelyik csoportban, amikor olyan éles fájdalom hasított a szemembe, hogy összegörnyedtem, még a mondatot sem bírtam befejezni. Csak dadogtam hogy: - Mindjárt... mindjárt....
Megijedtek az én testvéreim, állították; nem hitték volna, ennyire fáj!
Három orvos is volt közöttük és míg én próbáltam legyűrni a könnyeimet, azon vitatkoztak, vigyenek-e az ügyeletre.
Férfi ember állítása, ha valaki nem akar, azt nem kell erőltetni. A nők felháborodva tiltakoztak; hogy hogyan lehet ilyen hülyeséget mondani, meg is vakulhat, azonnal induljunk! Ők győztek.
Nyolcan - kilencen lehettünk, mindenki bevágódott az autójába, betuszkoltak engem is, és - konvojban - irány a klinika!
Féltem a vizsgálattól nagyon, mert ha érintés nélkül is ennyire fáj, hogy fogok ordítani, ha hozzányúlnak! 
Doki

De szerencsém volt, mert éppen egy csecsemő-szemész ügyelt, és olyan finoman vizsgált, hogy alig éreztem.
Levonta a következtetéseket: annyira megsérült a szemem, hogy most ad egy kenőcsöt, ami talán segít. Öt nap múlva megnézi, és ha nem javult, akkor le kell gyalulni a szaruhártyát, mert különben sohasem fog meggyógyulni!
Na, ettől lettem csak ideges! 

Amint hazaértem, felhívtam az egyik barátomat, és elpanaszoltam neki a dolgot. Megkérdeztem tőle, imádkozna-e értem, mert én erre a gyalulásra el nem megyek. Szerényen megígérte, én meg bekentem a szememet a kapott kenőccsel, és lefeküdtem. Este 10 óra volt. Keserveskedtem egy sort, aztán elaludtam.
Nem sokkal később arra a biztos tudatra ébredtem, hogy meggyógyultam! 
(A mai napig nem tudom, mert azóta sem árulta el a barátom, hogy hogyan imádkozott értem. A dolog pikantériája, hogy életében először tett ilyet.)

Egyáltalán nem fájt a szemem! De akkor mért nem látok? Ja, a kenőcs! Irány a fürdőszoba, mosom a szememet, akkor se fáj! Nézem: mintha soha nem lett volna rajta sérülés! Próbálgatom; nem szúr, nem éget, látok rendesen. 

Gyógyulásom
Háromnegyed 11-kor ébredtem a gyógyulásra.
Éjjel háromig játszottam a számítógépen, hogy kipróbáljam, tényleg meggyógyult-e, vagy csak hallucinálok, de nem tért vissza a fájdalom.
Öt nap múlva már vidáman mentem az orvoshoz, aki rám nézett, és azt kérdezte: - Melyik szeme volt sérült?
Gondolom, azóta is büszke a tudományára.
  
Bognár Mária
PÉTER ÉS A HEGY
Egy gyönyörű nyári napon elhatároztam, hogy kiutazom Svájcba. Nem először jártam ott, de ez a kirándulás a legemlékezetesebb számomra.
Sch. Péter barátomat kértem meg, hogy elkísérjen. Induláskor még egyikünk sem gondolta, hogy Péter Svájc hegyei között fogja megkapni az életét - másodszor.
Kölcsönkértünk egy tágas autót a Püspökségtől, ahol akkor dolgoztam, és izgatott készülődés után elindultunk. Egy barátunk jóvoltából viszonylag sok pénz lapult a zsebünkben, ezért jelmondatunkká tettük: "Ráérünk és megvesszük".
Mindkettő fontos volt. Látunk, amit látunk, de azt teljes mértékben élvezzük; illetve: nem számoljuk örökké a pénzünket. 
Kemping Svájcban

Svájcba érkezve találtunk egy jó kis kempinget a Luzerni tó partján, ahol letelepedtünk, és onnét jártuk az országot.
Valamelyik nap úgy döntöttünk, hogy meglátogatunk egy hatalmas gleccser-vízesést a hegyekben. 

Egy-két óra autózás után meg is érkeztünk a helyszínre. Már messziről hallottuk a vízesés zúgását, látni azonban csak sebes sodrású folyóját láttuk, mert magát a vízesést eltakarták a hegyek.  

Mivel nekünk éppen a függőlegesen lezúduló hatalmas víztömeg lett volna érdekes, elindultunk, hogy megkeressük. Rátértünk egy felfelé vezető ösvényre az erdőben. Egyre emelkedett az út, amikor rájöttünk, hogy rossz oldalon próbálkozunk!  Semmi baj, kanyar balra, árkon-bokron át ereszkedés vissza a folyóhoz. Egy idő után meglepve tapasztaltuk, hogy apró kőtörmelékkel borított meredély állja utunkat. Megálltunk. Nem is tehettünk volna egyebet, annyira omlott a talpunk alatt. Töprengtünk, mi legyen.   

Peti barátomon hirtelen erőt vett a kíváncsiság, és közölte velem, hogy függőlegesen ugyan meredek, de ő vízszintesen mégiscsak közelebb menne a fényképezni valókhoz.  Erőtlen tiltakozásomat hamar legyőzve megindult.

Alig tett meg pár lépést, amikor csúszni kezdett alatta a zúzalék!
Ő meg ment vele együtt! Először a kezei engedtek el minden kapaszkodót, aztán egyre fordult ki a teste, majd a lábai is elszakadtak a 'valóságtól'.

Péter és a hegy

Lelki szemeimmel már láttam, ahogy a kötelező fizikai törvények alapján éppen fejjel fog megérkezni a méteres sziklákon átzúgó folyóba. Ember ezt nem éli túl! Döbbenten néztem. Aztán - azóta sem értem, hogy hogyan - egyik lába az utolsó sziklán talajt fogott, és megállt!  

Percekig némán néztük egymást. Őszintén szólva; tele volt a gatyám.  De ez még mind semmi! Visszamászott, és eredeti tervének megfelelően indult tovább!!!!!! Hát ott már üvöltöttem! Mindhiába, mert a víz robajától semmit sem hallott! Tehetetlen szemlélője voltam az eseményeknek.

Több száz métert tett meg az omladékos kőzeten csúszva-mászva, amikor talált egy nagyobb sziklát, és abba kapaszkodva megpihent. Ahogy utólag elmondta, ereje végén volt.  

Megfordult a fejemben, hogy igen okos dolog lenne segítséget hívni. A hegyimentőket például, mert azok helikopterrel ki tudnák menteni. Másképp nem, mert épeszű hegyimentő nincs, aki gyalog próbálná elérni.  De csak álltam és néztem Pétert a távolban. Mozdulatlanok voltunk mindketten. 

Buzgón kérni kezdtem Istent, hogy küldjön angyalokat...  Furcsa érzés szállt meg. Lelki szemeimmel láttam, ahogy a hegyet elborítják az angyalok. Közben Péter erőt gyűjtött és kézzel-lábbal kapaszkodva megindult visszafelé. Gyorsan kellett haladnia, nehogy újabb omlást idézzen elő. Viszonylag rövid időn belül teljesítette a távot, már csak egyetlen mély gödör választotta el tőlem. Ezt kellett legyőznie. 

Egy sziklába kapaszkodva újra megpihent. Láttam, hogy véres a térde, az ujjairól lejött a bőr, a kezén és a könyökén zúzódások vannak. Az erőfeszítéstől minden ízében remegett. Én is.  Próbáltam tanácsokat adni neki, hol jöhetne át. Először feljebb ment, aztán lejjebb, de mindenhol túl széles volt a távolság ahhoz, hogy átugorja. 

Végül egy lapra tett fel mindent. Nekirugaszkodott és belevetette magát!  Kicsit lejjebb, de elkapott egy kiszögellést. Aztán feltornászta magát hozzám. 

Svájc

Csak néztem és nem hittem el, hogy megúszta. Tapogattam és percekig mondogattam:
- De jó, hogy élsz! De jó, hogy élsz! (Kötőszavakat is tettem hozzá, de azt nem idézném.)

Aznap éjszaka nem sokat aludtunk. Újra és újra átrágtuk a történteket, hiszen csodával ért fel, hogy Péter életben maradt.
   
A történet azonban itt még nem ér véget, bár a következőket mi is csak akkor tudtuk meg, amikor hazaérkeztünk.
Az ominózus nap előtti éjszaka Judus, Péter nővére azt álmodta, hogy Peti nem fog hazatérni Svájcból. Annyira megrémült, hogy másnap egész nap értünk imádkozott.
Fent említett barátunk, pedig (akitől a pénzt kaptuk) aznap délután - elmondása szerint - olyan szeretettel gondolt ránk, ahogy életében még sohasem. Délután négy körül, amikor autóba ült és Pécsről Szekszárd felé hajtott. Az út kb. háromnegyed óra.
Péter délután négytől háromnegyed ötig volt életveszélyben.
  
Bognár Mária
SZUPERNAGYI MEGGYÓGYUL
Imádkozni és könyörögni sokféleképpen lehet. Néha úgy vezet bennünket Isten, hogy pontosan tudjuk, nem kell kétségbeesetten kutatni és kiáltozni Ő utána - hátha megtaláljuk valahol -, hanem csak valami nagy belső bizonyossággal szemlélnünk, amint jelen van és cselekszik.
Erről írok le egy történetet.
 
Volt egy szupernagyi a közösségben, akinél mellrákot diagnosztizáltak az orvosok. Operálni kellett. Ott álltam az ágya mellett, amikor bevitték a műtőbe. Aztán együtt adtunk hálát, hogy sikerült az operáció. Szépen gyógyult.
Néhány hónap múlva azonban kétségbeesve jött egy közösségi alkalomra és elmondta, hogy áttétet találtak a májában. Másnapra kapott időpontot a klinikán egy újabb vizsgálatra, és hogy megbeszéljék vele a teendőket.
Mindenkit lesújtott a hír.
Bennem villámsebességgel forogtak a gondolatok; mi lehet Isten terve. Aztán egészen nagy bizonyossággal éreztem, hogy nem az elkeseredés és a halál, hanem az irgalom és az élet.
El is mondtam ezt a többieknek, és azt kértem tőlük: imádkozzunk most I. néni gyógyulásáért.

Körbevettük őt és elkezdtük. Aztán egyre döbbentebben hallgattam a testvéreimet. Volt ott minden.
Szószaporítás, kérés, könyörgés, mindezek mögött pedig a kétely; tud, vagy akar-e Isten segíteni?
Szégyen ide, szégyen oda, megállítottam őket. Nekem erre nem volt időm, kedvem meg még kevesebb.
Arra kértem őket, ne tegyenek mást, csak támogassanak a gyógyulásért mondott imában. 

Szupernagyi meggyógyul
Tudtam, hogy abban az órában 'jó csatorna' vagyok arra, hogy átáramoljon rajtam Isten szeretete és megérintse I. nénit.
Rátettem a kezemet a derekára és belefeledkeztem Isten átható jelenlétébe. Mert ott volt.
Néhány szóval imádkoztam azért, hogy ez a gyógyító szeretet járja át az én testvéremet. A többiek is ugyanezt tették.
Aztán abbahagytuk az imát és megkérdeztem I. nénit, hogy érzi magát. Azt mondta: forróságot érzett a derekában és biztosan tudja, hogy meggyógyult. (Én nem éreztem a kezemet melegnek, egyébként is általában cudar hideg.)
Másnap elment az orvoshoz és nem volt áttételes daganata. Azóta sincs.
 
Bognár Mária
A TETTYEI PASSIÓJÁTÉKOK SZÜLETÉSE

1991 tavaszán rendeztem meg az első szabadtéri passiójátékot Pécs hatalmas és gyönyörű parkjában, a Tettyén. Ennek azonban története van!

Néhány hónappal korábban fedeztem fel a helyet, amikor is nagy bánatomban valami kis "zöldet" kerestem.

Sétálgattam föl-alá, közben szüntelen panaszkodtam Istennek. Még évek múltán is idegen volt számomra ez a város, magányosnak és elhagyatottnak éreztem magamat. A tanítás és a felnőttekkel való foglalkozás minden erőmet kiszívta, velem pedig nem törődött senki. Ha pedig mégis, akkor abban nem volt sok köszönet, és inkább kívántam, hogy bárcsak ne törődne annyit!
 
Órákig tartott ez a keserveskedés, míg végül megkérdeztem Jézustól, hogy vajon Ő nem érezte-e magát számkivetettnek, amikor a földön járt. Mert ugye; neki sem ez volt a "természetes közege"! Vele is milyen alávaló módon bántak a farizeusok meg az írástudók. Aztán ott voltak az értetlen tanítványai. Meg a tömeg...

Passió - Tettye

Végül pedig - a kereszthalál... Minden emberért... Értem is...
És Ő mindezt vállalta, mert tudta, hogy egyszer a Szeretetnek győznie kell. Bennem is...
Felvállalta... önként... és nem volt mellette senki, csak az Isten.
Én is felvállalom! Mert annyira hálás vagyok neki!
Felnéztem, és magam előtt láttam egy ligetet. De akkor már nem a Tettyén jártam, hanem Jézussal az Olajfák hegyén.

Tudtam, hogy: - Itt... itt... meg fogom jeleníteni az Ő szenvedésének történetét!!!
Azt is tudtam, hogy abban feloldódik az én szenvedésem is.
Végigrohantam a hegy aljától a tetejéig valamennyi sziklát - romot, és egy órán belül minden összeállt a fejemben. Az öt helyszín, a szereplők, a díszlet, a jelmezek.
Néhány hét múlva - immáron kész szövegkönyvvel - megkezdtem a szervezést.
Hatalmas munka volt. Egy emberként fogott össze a közösség!

Mindenkire számíthattam: fiatalokra, idősekre egyaránt. Nem csupán a szereplésre vállalkoztak, ők végezték a ruhák varrását, a színpadok beszerzését, a szállítást, a tereprendezést, a díszletek felállítását, sőt!, még a helyszínek éjszakai őrzését is! 

Passió - Tettye

És hűséggel tették a legfontosabbat: az imát. Azért, hogy Istennek tetsző lélekkel munkálkodjunk. Az emberekért, akik jelen lesznek az előadáson. És azért, hogy Isten is jelen legyen. Meggyőződésem, hogy ennek köszönhető a siker, ami több ezer embert vonzott a Tettyére minden virágvasárnap hosszú éveken át.

Passió - Tettye

Ami pedig még ennél is sokkal fontosabb: bizonyára köze van azokhoz a lelki és fizikai gyógyulásokhoz is, melyek az előadásokat kísérték.

A következő években annyira felszaporodott a szervezéssel járó munka, hogy nem csak szereplőket, hanem segítőket is kellett keresnünk. Jöttek a barátaink. Jöttek fiatalok, akik hallották a templomi hirdetéseket. Jöttek férfiak, akik látták már a passiót. Jöttek azok, akik értettek a hangosításhoz, vagy az ács- és egyéb munkálatokhoz.

Vidékről is jöttek. És nem csak a közelből ám! Volt, aki hónapokon át minden hétvégén több, mint 200 km-t utazott, hogy segítsen.
Így alakult meg a Passiós Család. 

Agapé
Bognár Mária

© Copyright  www.adonai.hu  2012-2018  Minden jog fenntartva